HELYI ÉRTÉK
Egy ötéves periódusban már kitapinthatók olyan, az adott időszakra jellemző csomósodások, karaktersűrűsödések (és ez különösen igaz az építészetre), amelyek nemcsak a szakmát, hanem a közvéleményt is megérintették. Az ily módon strukturált bemutatás első látásra némileg szűkíti ugyan a reprezentatív jelleget, az aktuális kulturális és építészeti kérdések mentén megjelenő témák fókuszba állításával azonban együttgondolkodásra, állásfoglalásra készteti a kiállítás megtekintőjét. Semlegesség ebben az esetben ahhoz kell, hogy a bemutatás ne tegye le voksát a feltett kérdések és az azokra adható különböző válaszok mentén, csupán az eltérő nézőpontok minél teljesebb körű megvilágítására törekedjen.
A Szalon által felölelt utóbbi fél évtized gazdag termésű hazai építészetét, építészeti diskurzusait az eszmék zűrzavara jellemzi. Számos beépítést, felújítást, rekonstrukciót vagy éppen bontást heves társadalmi szintű, megfellebbezhetetlennek vélt értékítéleteket felvonultató vita kísér, amelyben a szakma képviselői mellett a kulturális élet neves személyiségei is megszólalnak. A szűkebb szakmai fórumokon, tervtanácsokon, az írott sajtó és az elektronikus média által biztosított nyilvánosság előtt zajló polémiák több kérdést is felvetnek. Van-e szélesebb, előítélettől mentes rálátásunk az építészetre? Vajon milyen szakmai hagyománynak vagy elveknek, gondolati rendszereknek felel meg egy-egy építészeti beavatkozás? Az eddig érvényesnek tekintett paradigmák nem azért látszanak-e meginogni, mert egyre sűrűsödnek azok a jelenségek, amelyekre az eddig sérthetetlennek tartott alapelveink nem adnak megoldást? Az Építészeti Nemzeti Szalon lehetőséget kínál arra, hogy feltárjuk a jelenkori magyar építészet legfontosabb kérdéseire adott különböző, eltérő alapokon nyugvó, ugyanakkor relevánsnak és helyénvalónak tekinthető, nívós építészeti válaszokat. A bemutatásnak nem célja a diktált értékítélet, sokkal inkább a horizont szélesítése, a konszenzuskeresés, a szakmai közösségi szellem, a párbeszéd irányába tartó elmozdulás.
A II. Építészeti Nemzeti Szalon óta eltelt fél évtized sok változást, új kihívásokat hozott az életünkbe. A Covid–19- világjárvány alatt – aminek gazdasági hatásai jelentősek, és még az elkövetkezendő években is érezhetőek lesznek – példátlan ütemben változtak meg a társadalmi interakciók megszokott keretei, a munka világa, az oktatás, a mobilitás. A pandémia egyszerre érintett egészségügyi, kulturális, szociológiai problémákat, amelyek az építészet részéről aktív és innovatív válaszokat igényelnek. A korlátozások szükségszerűen átalakították a személyes, valamint a közösségi, városi térhasználatot, ennélfogva figyelmünket ismét az energia- és klímatudatos, a lokalitást és az élhetőséget előtérbe helyező szemléletre irányította. Igaz, a lélegzetvételnyi növekedésszünetet hozó korlátozások feloldásával e lassú, de a korábbinál szélesebb körben terjedő szemléletváltás nem vált meghatározóvá.
Mindeközben a szükséges távolságtartás biztosítására életünk jelentős szelete helyeződött át az online térbe, s ez visszahatott hétköznapjainkra, érzékelésünkre. Felgyorsultak az építész tervezői gondolkodás és együttműködés már korábban megindult változásai. Általánossá vált a számítógépes programok által kínált, kollaborációra alapozott munkamódszer. Mindemellett megjelent, sőt bizonyos beruházások esetén elvárt az építési folyamatok jövőorientált, együttműködésre alapozott optimalizálása az épületinformációs modellezés segítségével, aminek azonban a hatékonyságon túlmutató hatásait még nem mértük fel. Ideális esetben a tervezési segédeszközök inspiratív módon hatnak a vizualizációs technikára és a formaalkotói készségre (ráadásul a kísérletezés páratlanul szabad terepét kínálják a parametrikus, diagrammatikus, generatív irányzatokkal), ugyanakkor a beépített formulákból adódó sematizálási veszélyt nagymértékben fokozza az erősödő képalapú kultúra és a szűretlen információmennyiség jelenléte. A digitális világba egyre mélyebben beágyazódó generációk – megrendelők és építészek egyaránt – sok esetben a tematizált közösségi képmegosztók révén tájékozódnak. Az így megszülető „kollázsépítészet” sablonos végeredménye korunk építészetének szembeötlő jelensége. A világ még ki sem lábalt a járványból és az annak hozadékaként megindult recesszióból, amikor a 2022-ben kitört orosz–ukrán háború rövid és hosszú távú világ-gazdasági hatásaival kellett szembenézni. A szomszédunkban még javában zajló, aggodalommal figyelt konfliktus építészeti következményei és az érintett települések jövőképe a szakmát hazai és nemzetközi szinten is egyre inkább foglalkoztatja, számba véve a pusztuló épített örökség védelmét szolgáló jelenlegi feladatokat, valamint megoldást keresve a szükséghelyzet kiszolgálására alkalmas, modulrendszerre épülő, méltóságteljes lakhatásra. A felbecsülhetetlen értékű, súlyos károkat szenvedő történelmi városközpontok majdani újjáépítése kapcsán pedig nem lehet megkerülni az azt meghatározó alapelvek, módszerek kérdését a jelenleg e téren zajló szakmai viták és a Szalonon is bemutatott különböző beavatkozások tapasztalatainak fényében. A járvány, a háború és a klímaváltozás metszetében az építész feladata a közösség iránti felelősség, ami egyúttal – ahogyan Németh Lajos művészettörténész fogalmazott –„múlt és jövő, illetve az emberi társadalom és a természet harmonikus együttélésének biztosítása iránti felelősség. Az emberiség építészeti kultúrájának megőrzése, közkinccsé tétele és továbbfejlesztése, a múlt alkotásaival szembeni szerénység – amely akkor is kötelez, ha épp a tradíció meghaladására vállalkozunk – éppúgy szakmaetikai norma.” 1
A hazai és határon túli alkotásokat egyaránt tartalmazó válogatás alapján a megvalósult épületeket és egyéb építészeti beavatkozásokat korunk ökológiai, szociális és kulturális jellemző kihívásai, és az azokhoz kapcsolódó, megkerülhetetlen kérdéskörök köré csoportosítottuk. Az egyes épületeket az adott tematikára és az ahhoz kapcsolódó kérdésekre reflektáló tervezői ars poeticával, lényegre törő és a szélesebb közönséget is megcélzó, közérthető koncepciómagyarázattal mutatjuk be. A Ferencz Marcel társkurátor által tervezett kiállításrész fő kérdése az időtlen érték teremtésének lehetősége a gyorsan változó jelenben. A kortárs alkotásokat három témakörben ismerhetjük meg: az ikonépítészet körébe tartozó, jelként álló nagyberuházások mellett több aspektusból is megvilágításba kerül az építészet és a közösségi-kulturális identitás viszonya, nem feledkezve meg a kis léptékű, de annál fontosabb, katalizáló erejű, az építészetet szolgálatként definiáló beavatkozásokról. Perényi Tamás társkurátor a korszellem indikátoraként és a jövő zálogaként is szemlélhető két kiemelt témakört, az oktatási, valamint a lakófunkciójú épületeket vizsgálja. Gutowski Robert társkurátor épített örökségünk helyzetét tárja fel a helyreállítások, a – céljaikban, módszertanukban, eszköztárukban – eltérő rekonstrukciók, valamint a kiegészítések és az adaptív újrahasznosítás terén az elmúlt öt évben megszülető különböző építészeti válaszok ismertetésével. A művészi kidolgozottságuknál fogva az itt kiállított, érzékeinkre közvetlenül ható fragmentumok és építészeti elemek a közösség számára szimbolikus erejű történetekkel gazdagítják a bemutatást.
A látogatói út csúcsában álló apszisos teremsor az elmúlt öt év megvalósult épületeire, valamint hazai és nemzetközi pályaműveire vetítve mutatja be az alkotás genezisét, felvillantva mindazt a potenciált, ami a magyar építészet jelenét és erejét jellemzi. A kezdőpontot a skiccek, rajzok, majd a művészi grafikák jelentik. Ehhez kapcsolódva, a tervezési munkákban önálló feladatrésszé váló vizualizáció során született látványok mint művészi illusztrációk az elmúlt öt év legjelentősebb hazai és nemzetközi pályázatokra készülő művek válogatását adják.
Az informativitáson túlmutató művészi épületfotók az egyedi történetmesélés eszközeivel az épületek új arcát tárják elénk, betekintést adva az anyag mögött meghúzódó emberi történetekbe, az építészet humán dimenzióiba. Az oldalfalakon az épületekhez kapcsolódó, azok művészi értékétől elválaszthatatlan társszakmák jelennek meg: belsőépítészet, kert- és tájtervezés, képző- és iparművészet. Az apszisban kialakított közösségi tér a párbeszéd, a szakmai közélet helye, ahol reményeink szerint a problémák közös megoldásának oly régóta kiveszett műhelylégköre lesz az uralkodó. Mindehhez a vizsgált fél évtized teljes építészeti könyvtermése adja a hátteret. A szimbolikus tartalomhoz illeszkedően az apszis falain elhunyt mestereinkre emlékezünk.
Az ember szabadsága abban áll, hogy adott keretek között hogyan gondolkodik, viselkedik, választ, értékel. Börtönbe zárja önmagát, ha nem tud szabadulni megrögzött előítéleteitől, a kategorikus és kizárólagos gondolkodástól. E kiállítás koncepciója az előítélettől mentes szemlélődéshez kíván keretet adni, hogy többet megértsünk a ma építészetéből, amely tükrözi és egyben formálja is a korszak kultúráját. A matematikából ismert görög szigma jelölést logójául választó, öt év építészetét összegző kiállításon a látogató struktúrába rendezve ismerhet meg különböző építészeti gondolatokat. Mérlegelheti, hogy helyes és korszerű-e, amit lát, helyénvaló-e az adott építészeti viselkedés, s a címben jelölt matematikai fogalomra rezonálva elmélkedhet arról, hogy mi lehet egy-egy építészeti beavatkozás, épület valódi értéke, azaz a saját értéke és a helyhez tartozó érték „szorzata”. Egy épület „helyiértékét”, a terek üzenetét a használó közösség igazolja vissza napról napra. Ne feledjük sem felelősséggel teljes építészként, sem megrendelőként: „…az építészet nem divatos design, nem eldobható marketinghordozó, nem a társadalom ruhája. Az építészet inkább a bőrünk…” 2
1 Németh Lajos: A művész felelőssége. Új Művészet, 1991/8
2 Szegő György: Makovecz Imre 75. születésnapjára. Magyar Építőművészet, 2010/6