ÉPÍTÉSZETI NEMZETI SZALONOK

A III. ciklus 2024 kiállítása elé

2024-ben HelyiÉrték címmel rendezi meg a Műcsarnok a III. Építészeti Nemzeti Szalont. Öt műfajban eddig két ciklust élhettek meg a kiállítók, szakmáik, valamint a minden várakozáson felüli érdeklődést mutató széles nagyközönség. A harmadik ciklus – immár a 11. kiállítással – azt igazolja, hogy a Magyar Művészeti Akadémia által felélesztett nemzeti szalonok léte, maga a régi-új kiállítástípus műfaji-formai és tartalmi-szakmai értelemben is indokolt – és telitalálatnak bizonyult. A Műcsarnok – de bármely kulturális intézmény – életében nagyon fontosnak tartom a folyamatosságot, ami itt meg is tudott valósulni. Ezért szeretnék előbb visszatekinteni az előző Építészeti Szalonokra.

Az I. Építészeti Nemzeti Szalont 2014-ben, Ybl Miklós születésének 200. évfordulóján, ennek aktualitása miatt az ünneppé vált Építészet Évében rendeztük meg a Műcsarnokban. Fekete György, az MMA elnökének akkori köszöntőjéből idézek: „A Műcsarnokban rendszeres számvetés történjék a magyar vizuális művészetek teljességéről, létrejöjjön a legkiválóbb művészeti eredményeket felmutató, rendszeresen ismétlődő, felmérő természetű kiállítások sora.”

És valóban, a civilizáció egészét szemlélve, az építészet a 20. század közepéig képes volt a vizuális társművészeteket összefogni. Hogy a Magyar Művészeti Akadémia a nemzeti szalonok újraindításakor éppen az architektúrát részesítette előnyben, abban kifejeződik a vágy, hogy az építészet újra ebben az integráló pozícióban legyen. Ha tetszik, ezen túl, az egyre inkább elidegenedő világban az építészet újra lehessen a harmónia ura.

Az I. Építészeti Nemzeti Szalonon – hosszú időszak hiányát pótlandó – 10-15 évre tekintettünk vissza a válogatással. A megkerülhetetlen nagyberuházások éppúgy megjelentek, mint a léptékükben más, kisebb-nagyobb közösségek számára épített terek. A Műcsarnok középső nagytereiben kurátorként funkciókat tagolva válogattam. Az oldalsó terekhez társkurátorokat kértem fel. Témacsoportokat képeztek az ipar- és képzőművészetek, a tájépítészet, az apszisban a főépítészi víziók. Önálló teret kapott az egyetemi építészoktatás és a Kamarateremben az

„Építve tanítani” egység: a Kós Károly Egyesület Vándoriskolája, a BME Szerves Építészet kurzusának hallgatói és nyári táborai. Kiegészítő tematikát jelentett az Újornamentika és díszítőhagyomány című, Párizst, Brüsszelt és Tokiót megjárt történeti és kortárs fotóválogatás. Társkurátorokként a munkatársaim voltak: Csernyus Lőrinc, Turi Attila, Winkler Barnabás, Lázár Antal, Salamin Ferenc, M. Szilágyi Kinga és Sáros László György. Utóbbi a Magyar Építőművészek Szövetségének akkori elnökeként meghívta az UIA II. (részben európai) régiójának vezetőit, hogy megismerhessék a magyar építészet utolsó időszakát. Ezt a figyelmet a részben magyar alapítású nemzetközi építészszervezet hét évtizede során építészetünknek először sikerült elérnie.

A katalógustanulmányokat Sulyok Miklós, Golda János, Radványi György és Sylvester Ádám írták. Vitaestek, kerekasztal-beszélgetések sorát tisztelte meg figyelmével a szakma. Külön időt és teret kaptak az építészeti filmek, a rendezők: Csontos Györgyi, Csontos János, Novák Lajos, Osskó Judit, Szomjas György. Én egy háromcsatornás videón folyamatosan vetíthettem az újornamentikához kapcsolódó anyagot. Winkler Barnabás az utolsó 70 év alkotói előtt a Mesterek termében tisztelgett. Botzheim Bálinttal emlékoszlopot terveztünk az 1750 és 1950 között alkotott, 200 kimagasló magyar/magyarországi építésznek.

A szalon összképében komoly szerepet kapott az építészeti fotó és az építészek által a kiállítás rendelkezésére bocsátott videóanyag. Minden építésznek volt saját „kiállítás-asztala”: egy „rajztáblája”. Itt maguk rendezték el vázlataikat, terveiket, modelljeiket – megfelelve az I. Szalon főcím-szlogenje, a 100% kreativitás tartalmának. A főbejáratnál Losonczi Áron építész-feltaláló üvegbeton kapuja állt.

A II. Építészeti Nemzeti Szalont 2019-ben rendeztük – immár az eredeti szándék szerinti, öt évet átfogó törzskiállítással. Köszöntőjében Marosi Miklós építész, az MMA alelnöke történelmi kontextusba helyezte a Nemzeti Szalonokat. Az 1894-től rendszeresen rendezett szalonokról így írt: „1907-től a Hauszmann Alajos által tervezett, majd a Vágó fivérek által átalakított Erzsébet téri Kioszk adott otthont rendszeres kiállításaiknak. Az intézményt 1953-ban a Műcsarnokhoz csatolták, s az 1957-es nagy sikerű Tavaszi tárlatot követően 1960-ban megszüntették, épületét lebontották.” (A Nemzeti Színházat, amely 1875-ben Népszínházként nyílt meg, 1964-ben – ugyancsak a metróépítésre hivatkozva – bontották le. A magyarság, a főváros ezt politikai rémtettként élte meg.) A szalonok így újjászületés-jelképek is.

A korábbi szalon a kreativitást állította a fókuszába, a II. Építészeti Nemzeti Szalon címe ez volt: Tér///Erő. Ezzel a kifejezéssel az építészeti minőség bemutatására fókuszáltunk. Az apszis kiállítóterében a jelen értékeihez az akkor 60 éve elhunyt Medgyaszay István emlékkiállítását kapcsoltuk. Életművére az organikus építészet egyik előfutáraként tekintünk, de munkássága ötvözte az akkoriban előretörő vasbeton építészet új lehetőségeit a magyar népi építészet formavilágával. E részlegnek Potzner Ferenc építész volt a kurátora. A közelmúlt igen sikeres kísérletének, a Miskolci Építészműhelynek szenteltük az egyik oldalsó teremsort. A baráti társaságból nőtt kollektív iroda- és lakóformát egyikük, Golda János így pontosította: „…benne volt a levegőben a beatnemzedék új kollektivizmus-mítosza is.” Ez és a hozzá hasonló formációk – a Pécs Csoport, az Egri Építész Kör és a Makovecz Imre által életre hívott visegrádi táborok – a ma építészetére is hatással bírnak. A kiállításegység társkurátorai Sulyok Miklós és Bodonyi Csaba voltak. A túloldali teremsorban Balázs Mihály az oktatás és az építészet közösségi művelésének legfrissebb szemléletű irányait pásztázta. Botzheim Bálint „A jövő körvonalai” címen a mai építész-diplomázók 20-30 év múlva esedékes vízióiból válogatott az apszis egyik oldalán, míg a másikon Götz Eszter szerkesztésében az utolsó öt év legfontosabb építészeti pályázatainak nyerteseit mutattuk be. Egy kiállítóteret időben is megosztottunk: a Lisys világítástechnikai céggel kooperálva Böröcz Sándor, Botzheim Bálint és Mátrai Péter digitális vezérlésű fény- és hanginstallációját építettük meg, amely közönségdíjat nyert, majd nemzetközi pályázatokon is díjazott lett. Ezt az experimentális installációt a nyitvatartás második felében váltotta a közösségi alkotás interaktív műhelye: a Hello Wood és Pozsár Péter interaktív asztalosműhelyt működtetett. És végül önálló vetítőtermet kaptak az utolsó öt évben lezárult életművek.

A II. Építészeti Nemzeti Szalonhoz 2019-ben is rendezvények és többször azokkal párhuzamosan zajló szakmai konferenciák kapcsolódtak. Népszerűek voltak illusztris művészszemélyiségek tárlatvezetései is.

A Műcsarnok a most soron következő, 2024-es Építészeti Nemzeti Szalon kurátori feladatainak betöltésére meghívásos pályázatot írt ki. A pályázatot Dénes Eszter és az általa bevont szakértői csapat, Dr. Habil. Ferencz Marcel DLA, Gutowski Robert és Perényi Tamás DLA nyerték. A helyiérték-koncepció nagy fejezetei „A jelen körvonalai”, a „Hogyan lakunk ma?”, a „Tanító terek”, a „Rekonstrukció és műemlék”, „Az alkotás genezise”, „A hely művészete” és a „Társművészetek a kortárs építészetben” témáiról gondolkodnak – reményben a nézőkkel együtt.

A kurátorcsapat az általuk válogatott, az utóbbi öt évben megvalósult hazai és határon túli épületeket – valamint egyéb építészeti beavatkozásokat – korunk legfontosabb kihívásaihoz, az azokhoz kapcsolódó, megkerülhetetlen kérdéskörök köré csoportosítja. A Műcsarnok építészeti tagolását kihasználva a tárlat anyagán belül négy nagy tematikus egységet alakítottak ki. A kurátorok – mindannyian rangos gyakorló építészek – egyúttal az általuk kezelt kiállítási anyagot befogadó tér látvány- és installációtervezői is.

Ferencz Marcel az egész kiállítást megnyitó térben a Jelen építészeti lenyomatait tekinti át. Ebben a válogatásban szerepel urbanisztikai léptékű ún. landmark alkotás éppúgy, mint kis építészeti beavatkozás, hozzáépítések, valamint az építészet határterületein mozgó munkák – társművészetekkel való együttműködés, belsőépítészet, kiszolgálóépületek, felújítások stb. Külön figyelmet kapnak a közösséget alakító-formáló – ezen belül is a szakrális – terek. Ferencz Marcel ezt a léptékben, funkcióban, használt technológiában, építészeti nyelvben igen sokféle anyagot egy műtermet idéző installációval fogja egybe (Schickedanz Albert eredeti Műcsarnok-térkoncepciója is éppen a „műteremforma” volt), felvetve azt a kérdést is, hogy egy-egy fajsúlyos építészeti alkotás tekinthető-e autonóm műalkotásnak, s ezáltal azt is, hogy az építészet önálló művészeti ág-e. A kurátorok szerint – és szerény véleményem szerint is – a válasz: igen.

A Perényi Tamás által gondozott tér a Jövő zálogaként is felfogható építészeti gyakorlatot, az edukációs intézmények és a lakóépületek építészetét vizsgálja. Az oktató-nevelő munka színterei, az épített környezet – ahogy az mára már tudományosan bizonyított tény – a korábban gondoltnál jóval nagyobb befolyással bír a tanulási folyamatokra. Nemcsak ezekre hat, de egész személyiségünk fejlődésére is, így kulcskérdés, hogy a most felnövekvő, a jövőt formáló generáció milyen építészeti térben nevelkedik. Ahogy kulcskérdés az is, hogy a jelen lakóterei képesek-e megoldást találni a jövő nagy kihívásaira a közösség, az urbanizációs folyamatok, a fenntarthatóság és a gazdaságosság különböző szempontjainak figyelembevételével. A bemutatott építészeti anyagot a Perényi Stúdió fegyelmezett installációja fogja keretbe.

Gutowski Robert az építészeti Múlttal való együttélés lehetőségeit járja körül. Az építészeti-műemlékvédelmi szakmán belül és szélesebb társadalmi szinten is vita folyik az épített örökség megfelelő kezeléséről, a műemlékek és a kortárs építészet viszonyáról. Rekonstrukció, helyreállítás és állagmegóvás, vagy állagvédelem? Van-e létjogosultsága a visszaépítésnek, és mikor, milyen mértékben elfogadható a kortárs kiegészítés, a hozzáépítés? A bemutatott anyagban ezekre a kérdésekre kapunk érvényes építészeti válaszokat. A kiállítási egységen belül külön alfejezetet kapott az adaptív építészet, a tágabb értelemben vett építészeti örökségünkhöz tartozó építmények „újrahasznosítása”, az átalakítás révén új funkcióval való felruházása. Ugyancsak külön figyelem irányul a háború utáni modern alkotásokhoz való viszonyunkra. A Gutowski által tervezett látvány a bemutatott építészeti anyag és a műemléki fragmentumok drámai hangú vizuális tolmácsolására ad lehetőséget.

A kiállítási tér végpontján, a Műcsarnok apszisában és az azt kiegészítő két oldalsó teremben kap helyet az építészeti gondolkodás mint alkotói folyamat szimbolikus leképezése: válogatás építészeti rajzokból, építészeti fotókból, valamint az építészettörténetet és -elméletet tükröző kortárs hazai építészeti témájú szakirodalomból. Dénes Eszter, a III. Építészeti Nemzeti Szalon vezető kurátora válogatását az általa, valamint Dénes György és Lukács Péter által tervezett látvány és installáció teszi teljessé.

Dénes Eszter főkurátor az általa írt szövegekben gyakran használ kérdőjeleket. Ez jól kifejezi azt a gondolkodásmódot, amely túlmutat a ciklusokba rendezett szalonok által felvállalt számvetés-funkción. Lényegében arra kérdez rá: milyen ma és milyen lesz a jövő építészetének esszenciája, lesz-e öntörvényű anyaghasználata és sajátszerű, de mértéktartó arányú evidenciája?

Köszönet illeti a kurátori csapat, Dénes Eszter, Ferencz Marcel, Perényi Tamás, Gutowski Robert koncepcióját és munkáját, és a Műcsarnok velük dolgozó, Szerdahelyi Júlia vezette asszisztensi csapatát, valamint Kiss Zsombor grafikust és Lukács Péter építészt. Ugyancsak szeretném elismerésemet kifejezni odaadó munkájukért Medgyes Piroska gazdasági igazgatónknak és Steffanits István műszaki vezetőnknek.

Végül szeretném a Magyar Művészeti Akadémiának a Műcsarnok köszönetét tolmácsolni a HelyiÉrték – III. Építészeti Nemzeti Szalon kiemelt támogatásáért.