Úgy tűnik, hogy a magyar építészet rendszerváltása, de legalábbis megkésett reformkora éppen most zajlik. Újra van az építésügynek – s így az építészetnek – minisztériuma, s széles körű egyeztetéssel a szakmagyakorlást szabályozó új törvények születtek, amelyek kitöltése, finomhangolása az elkövetkezendő évek feladata. Van TAK, OÉT, BIM, s megannyi rendszer, amiben alkothatunk – de mi a műveink közösségi, kulturális üzenete? Van-e, kell-e? Mit adhat e kárpát/pannon tájon az anyagba legmélyebben bekötött, de szolgálatában legalapvetőbb művészet? Mit adhat a nemzeti, európai és világkultúrához az e tájon keletkezett művek sokasága? Olyan korban élünk, amelyben száz év dogmái rendülnek meg, amelyben axiómák vizsgálatát kell megtennünk, széles goethei időtávlatokban szemlélve általános és helyi értékű kultúránkat.
A helyiérték, a sajátosság a világ egészével összekötő, de egyediséget kiemelő elem. A helyiérték a táj, az emlékek, a történet, a sajátos lelkület, a népszellem esszenciája, építészetben csak itt és csak most megjelenése. A helyes és korszerű, a gyógyító építészet. Helyes, mert inspirációját a fizikai és kulturális környezethez alakítja, korszerű, amennyiben jelen pillanatban sűrítményként magába foglalja eleink kultúráját és impulzusával segíti a közösséget sorsa megélésében, lehetőséget ad általános értékeinek hagyományozására.
A helyiérték az alkotó alázat alapállásának honi megjelenési formája, karaktere, az a minőség, amely a teljes életre mutat – legyen az alkotás, alkotó, vagy használó, éltető közösség. Helyiérték csak egy szélesebb, valódi társadalmi, közösségi konszenzuskereséssel, a kellő helyen, körben és időben végzett párbeszéddel alakítható ki. Az építészet mint alkotótevékenység művészet, azaz hierarchikus, talentumon alapul. Alapja, impulzusai viszont közösségiek, a közhasznon alapulnak, így az éltető, átlátható, valódi párbeszédet folytatni képes csoport akaratán és megegyezésén múlnak, ugyanúgy, mint a haszna – használata – és a fenntarthatósága. Utóbbit nagymértékben segítik a tudomány és a technika újításai, a környezettudatosság és az élhetőség elveinek alkalmazása. Mindez új nézőpontot, a közösség központba állítását követeli meg, mert fenntartó akarat nélkül házaink a gyors szellemi amortizáció útjára kerülhetnek.
Az épület legtartósabb szubsztanciája a közösséget kifejező, azt éltető, lelkesítő kulturális tartalom, ha tetszik, minőség, mely közügy. Házaink születnek, élnek és elmúlnak, ez az élet rendje. S hogy meddig szolgálnak, az függ technikai – építési, installációs – szintjüktől, de leginkább attól, hogy mennyire képesek megfelelni – akár változó – használóik kulturális elvárásainak. Házaink élettartama alapvetően ez utóbbitól függ. A lerövidült életciklusok viszont alapvető helyi és általános ökológiai, valamint kultúrahagyományozó kérdéseket vetnek fel.
Mi tehát az örök a helyiértékben? Tudjuk, hogy minden, mit ember alkot, mint maga is: mulandó. Ugyanakkor a művekben ott van az a halhatatlan szikra, amely gazdagítja azt a színes, harmonikus szövedéket, amelyet magyar építészetnek nevezünk, s amelynek kontúrját nem is kívánjuk megszabni, elég, ha a mintázatában kifejeződő tartalmában, a legmaradandóbb, lélekemelő szépségében gyönyörködünk. Sokféle megfogalmazása látható itt a helyiértéknek, számtalan ideából indul ki a műveknek öt év „terméséből” súlyozott és tematizált csoportosítása. Egyfajta közösségi párbeszéd ez, amelynek nem minden, de – biztos vagyok benne – kellő számú eleméről érezzük, hogy megdobogtatja szívünket, s ez már elég, mert megnyit egy utat a jövő környezetalakítása felé.