HOGYAN LAKUNK MA? A korszellem indikátora

„Egy ház nem pusztán kognitív, racionális, műszaki építmény, hanem erősen érzelmi meghatározottságú, amely az emberi személyiség kiteljesedését jeleníti meg.” Peter Hübner

Házunk, otthonunk a magunk és családunk számára épül, általában életünk egyik legnagyobb vállalkozásaként. A lakóház, azon belül is a családi ház adja az építések zömét. Ez épített világunk egyik legállandóbb eleme, amelyben összefonódnak a helyről alkotott elképzeléseink, az aktuális divatok, a technikai fejlődés adott szintje, szűkebb és tágabb gazdasági helyzetünk, a fenntarthatóságról vallott nézeteink csakúgy, mint a szociális környezet, vagy éppen számos pszichológiai szempont. Mindemellett a lakóház-építészet, azon belül pedig a családi ház a korszellem indikátora, ami tükrözi a stílusok és az ízlés változásait, miközben az új gondolatok kísérleti terepe is. De vajon ma, Magyarországon milyen programok, tendenciák határozzák meg az építészek és a megrendelők szemléletét? Az építéssel manapság együtt járó anyagi és formai pazarlással szemben lehet-e a családi ház a valódi szükségletek felismerésén alapuló, energiatudatos, ökologikus szemléletű, korszerű, a táj karakterét tisztelő, a hely jellegzetességeit tükröző ház, a múló divathullámokat is túlélő érték mind az építtető, mind pedig a közösség számára?

Az elmúlt hatvan évben többet változott az emberek életmódja, az otthonnal szemben támasztott elvárásaik, illetve az e területet meghatározó építési gyakorlat, mint az azt megelőző pár száz évben. Manapság azonban ismét paradigmaváltás előtt állunk. A magas szintű komfort, az egészséges környezet biztosítása, a gazdaságosság mellett a fenntarthatóság, a fosszilis energiától való függetlenség megvalósítása lépett előtérbe, de ehhez az építészetnek új utakat kell keresni. A zéróenergiás (nulla fűtésköltségű) épület ideája korunk kihívása. Az energiafaló, környezetszennyező, túlméretezett ingatlanok zsákutcájából a fenntartható építészet jelenti a kiutat. Újra felfedezzük a low-tech megoldásokat, a természetes, helyi anyagokat, a hagyományos népi építészetet. Nem úgy élünk, mint nagyapáink, de az elveik ma is hasznosak számunkra: racionalitás, flexibilitás, egyszerűség, a hely, a táj figyelembevétele, alkalmazkodás a nap- és széljáráshoz, mértékletesség, a megújuló források használata. Kérdés azonban, hogyan alkalmazzuk ma a hagyományos formákat, és az új anyagok és technológiák milyen új formákat kívánnak?

Vajon a valódi fenntarthatóság komplex követelményrendszere hogyan alakítja át építészetünket? Része-e a fenntarthatósági stratégiánknak az új építőanyagok kutatása, a helyi nyersanyagok használatának segítése az import-építőanyagok alternatívájaként? Miközben még nagyon messze vagyunk a fenntartható elvek alapján szerveződő társadalomtól, hogyan jelenhet meg a lakóházak építészetében a holisztikus szemléletű, az egyszerűbb, környezettudatosabb, közösségibb megoldásokat előtérbe helyező integrált tervezés módszere? Hogyan jelenik meg mindebben a helyhez kötődés, az adott környezetben való viselkedés helyi gesztusa?

A fenntarthatóság lényege, hogy a gazdasági (funkcionalitás, gazdaságosság, biztonság, flexibilitás, értékállóság, megtérülés) és az ökológiai (környezettudatosság, ökodesign, életciklus-elemzés) szempontok mellett a társadalmi szempontokat is figyelembe veszi (kulturális, esztétikai, szociális, etikai), amelyeket a gyakorlatban egyenlő súllyal kellene mérlegelni. Hiszen a fenntartható építészet elfogadottsága a kulturális beágyazottságán is fog múlni. Lehet-e ezt településképi eszközökkel szabályozni? Előírásaink mennyiben kötik gúzsba a tervezőket, elfogadott-e egy megragadható karakter szabad továbbgondolása, ugyanakkor ad-e lehetőséget a szabad szárnyalásra egy karakter nélküli közeg? Milyen beavatkozásokkal hasznosítható újra és formálható építészeti értékké a meglévő, gyengébb minőségű épületállomány?

A bemutatott példák a lakóépületek valamennyi területét felölelik (villa, családi ház, nyaraló, átalakítás, többlakásos lakóépület), figyelemre méltó hangot ütnek meg a kortárs építészet terén, miközben számos közülük több szempontból is újszerű, kreatív válaszokat ad a fenntarthatóság kérdéseire. Fontos szegmenst képviselnek a korszerű vidéki átlagépítészet üdítő példái, amelyek sok esetben a magyar háromosztatú épületforma mai megjelenésére kínálnak alternatívát. Ugyanakkor a családi házaknál lassabban reagál korunk kihívásaira a jó példákat szinte nélkülöző tömeges lakásépítés, amelynél szociális és pszichológiai szempontok is előtérbe kerülnek: vajon kellő figyelmet fordítunk-e arra, hogy a komplexumokat ne telepként, hanem egyedi egymásmellettiségként éljék meg lakóik? Elvárható-e, hogy a tervezett – de jelenleg még hiányzó – szociálislakás-építésben (ami a mintaadás terepeként nem más, mint kulturális befektetés) egyszerre jelenjen meg az energia- és klímatudatos társadalom mellett a helyi építési hagyományokból táplálkozó szemlélet? Elvárhatunk-e a helyi örökségre alapozott olyan kortárs válaszokat, melyek anyaghasználatban, telepítésben a hagyományokból táplálkoznak, de igazodnak a mai életformához?