ÉPÍTETT ÖRÖKSÉGÜNK

Az építészet történetét évszámokhoz és stílusirányzatokhoz kötjük; hajlamosak vagyunk a minket megelőző korokat, történeti városaink és épületeink létrejöttét egymás utáni építéstörténeti események sorozataként értelmezni. Házaink jelenvalósága azonban nem egy lineáris eseménysorozat eredménye, sokkal inkább az elmúlt korok összeolvadása egy szemlélőben.

A múltban megépített házaink oltalmazása elsőrendű feladatunk. Mégis, épített örökségünk, mindazok a szellemi és fizikai kincseink, amelyeket a sajátunknak vallunk, műemlékeink szigorú védelme önnön magunktól: ez súlyos paradoxon.

Miért is kellene megvédenünk mindazt, ami a közösségünk számára igazán fontos? Miért nem természetes az a szemlélet, hogy identitásformáló házainkat élettel telítetten és maradéktalanul adjuk tovább gyermekeinknek? Miért kell megküzdenünk minden egyes faragott gerendavégért, minden patronált festéstöredékért, ajtóvasalatért vagy feldíszített ablakszemöldökért? Miért is kell öldöklő veszekedésekbe fulladniuk a gangokért vívott csatáknak? Talán egy kataklizmák nélküli, kiegyensúlyozottabb világban a védelem helyett az ápolás, a tisztán tartás és a gondozás szavakat használnánk.

Régi házainkra gondoljunk úgy, mint a fogainkra. Ha ápoljuk, kevésbé roncsolódnak, s ha mégis, töméssel meg tudjuk óvni a további romlástól. Vigyázunk rájuk, hiszen a mieink, s pótolhatatlanok. Ha egyiket vagy másikat kihúzzák, nem nő új a helyére. Előfordul, hogy egy fogat még akkor is megtartunk, amikor a gyökérkezelés révén már élettelenné lesz. De ekkor sem akarjuk, hogy az orvos kihúzza, hiszen ez is – még mindig – a miénk. Ez fontos: a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben is van kiút. A művészet, az építészet még a múltat végképp eltörölni véres szlogenjét is képes átírni, újragondolni. Leleménnyel, innovációval, alkotó jókedvvel.

A fogfájásnak is jelentősége van. Hiszen az idegekig hatoló konfliktusok és a mulasztás fájdalmakkal telíti az alkotókedvet. De a fájdalom jelzi a fogaink értékét. Ugyanígy van a házaink esetében is.

Ha egy balesetben súlyosabb baj ér bennünket, szerencsés esetben fogpótlással rekonstruálni tudjuk mindazt, ami elveszett. S ha szükséges, a teljes fogsorunkat pótoljuk: megtesszük, hiszen az élet megy tovább. Minden generá - ció teljes életre, egészséges identitásra, valóságosan meg - tapasztalható, hasznosuló és továbbörökíthető közösségi emlékezetre vágyik.

A fogszabályozás mesterséges beavatkozás, de ez is része az életünknek: nemcsak arra vágyunk, hogy egészségesek legyünk, hanem arra is, hogy épek, rendezettek, eszté - tikailag is vonzók. Nincs ennél természetesebb emberi vágy. Az építésügy szabályokba rendezése annak a közös - ségi akaratnak a kifejezése, hogyan küzdünk meg együtt az építészet integritásáért.

Minden hasonlat sántít, így ez is. Az építészet optimizmus. A régi házakkal való foglalatosság az építészet szélesre nyíló mosolya, amely mögül a maga természetességében tárul fel mindaz, ami számunkra igazán fontos.