ÉPÍTÉSZET ÉS KERTMŰVÉSZET
Az építészeti világképünkben, a korszellemnek megfelelően, egyre hangsúlyosabb szerepet kap a táj, mely ideális esetben minden cselekedetünk alapja. Az ökologikus szemléletű megközelítés a túlzott individualizmus helyett az együttműködésre helyezi a fókuszt, ami az emberi evolúció sikerének legfontosabb titka. Ez a gondolat az épület és közvetlen, valamint tágabb környezetének együttélése szempontjából sem mellékes. A tájépítész a minket körülvevő épített és a természeti környezet szimbiózisával foglalkozik, s a kettő kényes egyensúlyának letéteményese. S bár a teljes tájépítész vertikum feltárása jóval meghaladná a Szalon programját, a kiállításon felvonultatott építészeti alkotásokhoz közvetlenül kapcsolódó tájépítészeti beavatkozások bemutatása nélkül nem lenne teljes a magyar építészet elmúlt öt évének pillanatképe. A kisléptékű magánkertektől, valamint a nagyobb intézmény- és kastélykertektől a köztereken és a közparkokon át a települések zöldfelületi arculatának kialakításáig terjedő válogatott munkákban közös vonás, hogy szemléletformáló erővel bírnak: védik a meglévő értékeket, követik a fenntartható fejlődés elveit, figyelembe veszik az ökológiai szempontokat, hasznosságuk pedig társadalmi szinten mérhető. A kortárs tájépítészetben megjelenő művészi és egyben ökológiai szemlélet egy új, a fenntartható, élő örökséghez és ökotudatossághoz kötődő utat jelöl ki számunkra. A zömmel a nemzeti kastély- és várprogramhoz kapcsolódó történeti kertek a kulturális örökség részei, felújításuk elválaszthatatlan az építészeti beavatkozástól, továbbélésük, szakszerű fenntartásuk biztosítéka pedig egy aktív, cselekvő identitást feltételez. Értékként való definiálásuk, csakúgy, mint a klíma-adaptív növényalkalmazás és a fenntarthatóság kérdésének újraértelmezése, nem választható el a kisebb dísz- és haszonkertek világától: a nyugat-európai példák jól mutatják, hogy ahol virágzik a kertművészet és a kertkultúra, az a magánkertek minőségén is érződik. S felmerül a kérdés: a klímaváltozás és a fenntarthatóság kapcsán valóban olyan méretű globális problémákkal állunk-e szemben, amelyeket lehetetlen az egyén szintjén megoldani, vagy épp az ellenkezőleg, csak az egyén szintjén lehet változtatni? Ne feledjük: „A kert a legteljesebb életmetafora: a sarjadás és kibomlás, a növekedés és gyümölcsözés, a hervadás és elenyészés foglalata […] A kert mindennemű kultiválásnak, képzésnek és művelésnek, alakításnak és alkotásnak is alapképe. Egyszersmind a teremtő és fenntartó folyamatokkal történő együttmunkálkodás színtere.”1 A kert, amely a növekedésről és a teremtésről szól, szakrális hely. A növények, az állatok és a tevékenyen jelenlévő ember kapcsolódik össze benne újra, a teremtés és a teremtettség teljességében.
1 TILLMANN J. A.: Közel és távol kertjei, Pannonhalmi Szemle. 1995/II.