A TOVÁBBÉPÍTÉS MŰVÉSZETE | Hogyan illeszkedünk?
„A továbbépítés alatt azt értem, ami a környezethez való beilleszkedést jelenti: az új alkotás akkor illeszkedik helyesen az adott építészeti környezetbe, ha az evidencia élményét kelti. És ebbe beleértendő a kontraszthatás is, ha az nem olcsó mentegetőzés, hanem tudatosan átgondolt, és az adott helyen van értelme.” Hajnóczi Gyula
Az illeszkedés kérdése korunk építészeti közbeszédének középpontjában áll, amely a nagyvárosainkban éppen úgy, mint kistelepüléseink történetileg kialakult, meglévő szövetében álló hiátusok beépítése során újra és újra felszínre kerül. Alapvető elvárásként fogalmazódik meg a meglévő környezethez való igazodás. Figyelembe véve a jellemző léptéket, a beépítés struktúráját, a meglévő épületek kialakításának sajátos rendjét, számos szervesen nőtt település példájából kiindulva kimondhatjuk-e, hogy ennek esszenciája és egyedüli biztosítéka az azonos anyaghasználatban rejlik?
Lehetséges építészeti válaszként fogalmazódik meg az észrevehetetlen beépülés a tér- és időbeli folytonosság mentén, csakúgy, mint a konfrontáció, a konfliktus felvállalása egy új helyzet teremtésének reményében. Mindkét esetben azonban a mérce az élő települési szövetbe való sikeres beágyazódás. A bemutatott példák között a mértéktartó tervezői és beruházói attitűd mellett karizmatikus megjelenésű, friss megoldások is megjelennek. Ugyanakkor kevés az olyan példa, amelyről elmondható, hogy egy új beépítés saját funkcionális és formai elveit nem feladva, a Hajnóczi által megfogalmazott evidencia erejével bír. Vajon ezt az evidenciát nem éppen a szükségszerűen sajátszerű és öntörvényű formálás azonos, mértéktartó aránya teremti meg?